Pilinger Erzsébet

Kívül-Belül

Óbudai Társaskör Galéria, 2013

A „kívül-belül“ kifejezéssel Kapala Györgyi dinamikus helyzet- és állapot-változásokra utaló címet adott kiállításának, felidézve egyúttal az érzékelés lehetöségeinek változását az technikai képek potenciáljainak bővülésével, s indirekt módon József Attila Nagyon fáj című - érzelmi és egyben testi folyamatokat leíró - versét is. Az ezzel összefüggő személyes vonatkozásokat, az egy baleset kapcsán átélt testi és mentális folyamatokat a kiállítás bevezető szövegében Kapala Györgyi konkrétan megjelöli, így nem kétséges, hogy a saját testi állapotát megjelenítő ct- és röntgenfelvétel, írisz-fotó s ujjlenyomat szolgált kiindulópontul gobelin technikával megvalósított műveihez.

trending_flat More

Az orvostudomány vizsgálati segédanyagainak számító belső testtájak szerkezetét vagy metszetét mutató képek mellett feltűnnek a csak egy bizonyos személyre jellemző testfelületek lenyomatait mutató, fotó alapján készültek is, amelyek kapcsán az azonosság és azonosítás kérdései meghatározók. A külső és belső test-ábrázolásokkal együtt egy floppy és egy cd képe is megjelenik, azoké a hordozó eszközöké tehát, amelyek az utóbbi években orvosi vizsgálatok során testünk kívülről láthatatlan, belső részeinek állapotát jelző képek tárolását és megőrzését lehetővé teszik. Az eredeti technikai képek és eszközök gyakorlati funkciójával részben ellentétes, új státuszba kerülnek viszont a hagyományos kézimunka-technika közvetítésével megjelenített képek.

A különböző képek médiumának sajátosságait elemezve derülhet ki, hogy - a személyes szférán túlmenően - mi lehet a tanulsága az egyén történetének megjelenítése a test jellemző belső metszeteinek, struktúráinak képei által, ill. mi lehet a hozadéka a „nagymama-business“-nek számító, a populáris hétköznapi gyakorlattá vált hímzéstechnika használatának? A technikai képek közül a képzőművészeti szférában a legnagyobb lelkesedést kiváltó a röntgenkép volt. Moholy-Nagy László Festészet-Fényképészet-Film c. könyvében egy röntgenfelvétel alatt képaláírásként például ez a szöveg szerepel: „A fénnyel átvilágított test az egyik legnagyobb látási élmény.“ Egy kagyló szerkezetét megjelenítőnél pedig a következő: „A fénnyé transzponált anyag.“ A gobelin-technikából következően Kapala Györgyi munkájában viszont a transzparencia – az átlátszóság – nem lehet jelen, sőt épp ellenekezőleg: az így megjelenített kép tömör, sűrített, állandósult és taktiklis érzékeinkre ható. Ám visszatérve a röntgenfelvételekhez érdemes kitérni még egy aspektusra, amely Kapala Györgyi munkájával kapcsolatban is meghatározó: az önazonosság- és betegség-tudat változására. Ennek kapcsán jelennek meg a röntgenfelvételek Thomas Mann önéletrajzi ihletésű regényében, a Varázshegyben is – méghozzá szintén némileg „rejtett, személyes, ironikus módon“. A regény szereplői, a svájci tüdőszanatórium tbc-s lakói belső zsebükben hordják a saját testrészeikről készült röntgen-felvételeket, mintegy igazolásul, hogy válhattak a betegség, de egyúttal a pihenés és – a betegséghez tapadó képzetek részeként – az erotika birodalmának polgáraivá.

Ezt fejezi ki az a részlet, ami felidézi két főszereplő humanista, Settembrini és Hans Castorp, a fiatal mérnök találkozását: (Settembrini) „Elnézte a fiatalember kacagását, s aztán megkérdezte:
- És a diapozitívja? Megkapta?
- Meg, meg – válaszolta Hans Castorp fontoskodva. Már a minap. Itt van. És belső zsebébe nyúlt.
- Ahá, magánál hordja a tárcájában! Mint valami igazolványt, útlevelet vagy tagsági jegyet. Nagyon jó. Mutassa!
És Settembrini, bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogva, a fény felé emelte a (...) kis üveglapot; gyakori, sokszor látható mozdulat volt ez idefenn. (...)
-Igen, igen – mondta aztán – tessék, itt az igazolványa.“ Majd így folytatta: „- Nagyon jól tudja, mérnök úr, hogy mi a véleményem ezeknek a produktumoknak az értékéről. S azt is tudja, hogy azok a foltok és sötétségek odabenn nagyrészt fiziológiásak. Száz képet láttam már, ami többé-kevésbé úgy nézett ki, mint a magáé, s a kép bizonyos fokig a megítélő kedvtelésére bízta a döntést, hogy vajon csakugyan alkalmas-e igazolványnak vagy sem.“

A tudomány mindenhatóságára s ugyanakkor az egyén és a test azonosítására vonatkozó kételyként értelmezhetjük ezt a véleményt, ám az utóbbi elképzeléssel épp ellentétes gyakorlatot figyelt meg Michel Foucault. Abból a megfigyelésből kiindulva, hogy mindig a testet büntették meg, ha az egyént törvényszegésen érték, arra a következtetésre jutott, hogy évszázadonkon keresztül a test képviselte az egyént. A testet mint hatalom és tudás tárgyát tehát olyan összefüggés-rendszerbe helyezte, amelyben a test mint az individuum képviselője jelent meg. A belső szervek megjelenítése kapcsán viszont ezzel ellentétes Hannah Arend – egy másik meghatározó teoretikus – vélekedése, aki azt írja: fenomenológiai értelemben véve belülről mindenki ugyanolyan, csakis kívül vagyunk autentikus megjelenésünk birtokában. Ezt az elképzelést a „látszólag“ kifejezéssel lenne érdemes finomítani, hiszen nyilvánvaló, hogy a mikrobiológiai és a genetika kutatások nem ezt bizonyítják. Ám a képről magáról gondolkodó, más meghatározó elméletírók is hasonló kijelentésekbe bocsátkoznak. Hans Belting például ezt írja: „A mai képalkotó, természettudományos eljárások, amelyek a testről technikai képeket állítanak elő, kivonják magukat az emberi reprezentációból. Egy olyan testet térképeznek fel, amely számára veszendőbe ment ´az én testem´ értelmében vett birtokos névmás, azaz - most Danto szavaival élve-: ´nincs már többé én, amit meghagytak volna a testben´.

A technikai képeknek az egyéni sajátosságokról a figyelmet elterelő működése részben kioltódik viszont Kapala Györgyi munkáiban azáltal, hogy a képek tárgyait más médium közvetítésével jeleníti meg. Tű-gobelineket készít, parányi öltésekre koncentrálva, végeláthatatlanul hosszú folyamat során mintegy „enteriorizálja“, azaz belsővé teszi témáit, saját testének képeit. De nemcsak ezáltal domesztikálja a képet, azaz nemcsak „megszelidíti“ az előzőleg személytelen tűnő, mediális formát, hanem „háziasítja“ is a gobelin státusza, s a személyes térben betöltött pozíciója által. A gobelinek ebben a régióban boldogság-tárgyak, mindig személytelen idillt jelenítenek meg, s ekként egyben a tökéletes harmónia megvalósulásának zálogai is az otthon bensőséges környezetében. Kapala Györgyi azzal, hogy a szó szoros értelmében legszemélyesebb képeivel, saját teste meghatározó részeinek képeivel helyettesíti az idill tárgyát, ironikus szemléletét bizonyítja. Az önazonosság-tudat radikális, önironikus manifesztációivá változtatja gobelinjeit, különösen, mikor saját fülének képét Van Gogh érzelmi-intellektuális kapcsolatának krízisére utalva jeleníti meg, vagy száj-lenyomatának hímzett verzióját a biedermeyer portrék formáját kisajátítva ovális passportouba és díszes keretbe helyezi. Műveinek a korábban említett, a személyes vonatkozásokat részben kioltó hatása viszont – paradox módon – a néző számára is teszi lehetővé, hogy az ábrázoltakkal azonosuljon, s a puha felületek érintésére vágyó látogató saját képeiként tekintsen minderre. Ám érdemes Kapala Györgyi munkájának még egy aspektusát hangsúlyoznunk: a hagyományok görcsös keresésének időszakában, amikor a velünk egy időben élők a kortárs gondolkodást, s a kortárs létet visszautasítva a múltba menekülnek, olyannyira, hogy rendkívüli energiával teremtenek múltba vetített fikcióknak valós tárgyi világot a mostban, ő a hagyományos női szférát jellemző, bensőséges tevékenységet, a gobelin-készítést úgy vállalja fel, hogy személyes létének jelenbeli problémáit jeleníti meg általa, megújítva, s átalakítva egy műfajt, a nosztalgia regresszív, restaurativ működtetése helyett progresszív, a humort sem nélkülöző nosztalgiát megvalósítva.

2013. április

trending_flat Less